-          Odin, siess, mindjárt itt vannak Kristináék! – sürgettem nagydarab, sötétpej paripámat.

Próbáltam nem túl feltűnően a pálya felé közeledő fekete-szőke hajú lányt és magas, vékony ugrólovát figyelni, akik magánórára siettek a karámba. Már párszor végighallgattam a beszédét arról, hogy milyen sokat fizet az apja azért, hogy arra az egy órára, amíg az edzése tart, megkapta a lovaglópályát, és egy pillanatot se akar rám pazarolni abból. Ügetésre fogtam Odint, és sietve elhagytam a pályát. A hátam mögül éreztem Kris szúrós tekintetét, ahogy a nyeregből visszafordulva szemei villámokat szórnak felém. Megkönnyebbültem, hogy semmilyen megjegyzést sem tett. A nyergeskamra előtt álló lókikötőhöz vezettem lovamat, levettem a szerszámait, kikapartam a patáját, és még mielőtt visszavittem volna a karámba, előkerestem a táskám alján lapuló répát, amit neki szántam. Örült neki. Bár mások szerint el volt hízva, lusta volt és pimasz, már rég megtanultam, hogy nem szabad rájuk hallgatni. Odin egy Észak-Svéd ló volt, ami egy hidegvérű fajta, így tehát egyáltalán nem volt meglepő, hogy a lovardában levő többi lónál jóval erősebb volt a csontozata, és kövérnek látszott. Vérmérsékletével se voltak gondok, mindig is barátságos, kezes, nyugodt ló volt, nem kapkodott el semmit, versenylovak mellett ezért is tűnhetett lustának. Pimaszsága pedig abból adódott, hogy egy tinilány egyetlen lova volt, élete első, legnagyobb szerelme, és ezért totálisan el volt kényeztetve.

Hazafelé baktattam. Nem laktam messze, csupán negyed óra volt, ha siettem. Mehettem volna busszal is, de azért az egy megállónyi távolságért nem akartam várni, és Odint se akartam azért hamarabb otthagyni, mert buszhoz siettem. Így legalább volt időm nézelődni, élvezni a tájat, megmosolyogni az egyik udvar kerítéséhez rohanó kutyakölyköket, és elgondolkodni a napomon. Ma se volt valami tartalmas. Nyári szünet volt még mindig, ráadásul csupán 2 hónapja annak, hogy ide költöztünk. Nem ismertem senkit, úgyhogy Odin volt az egyetlen, akinek élvezhettem a társaságát. Apám és nevelőanyám állandóan dolgoztak. Megértem őket, persze, mert a mai világban már egyáltalán nem könnyű megélni, de néha azért rám is szakíthattak volna egy kis időt. Főleg azért, mert régen a dolgok egyáltalán nem így voltak. Édesanyámnak és édesapámnak egy kis vendéglőjük volt, a házunk alsó szintjén. Délben nyitottak ki, és este tízkor végeztek, így nyári szünetben délelőtt mindig együtt voltunk, amikor pedig iskola volt, onnan hazaérve én is segítettem nekik egy kis zsebpénzért. Sokat jártunk el kirándulni, fontos volt nekik nagyon, hogy együtt legyünk. Aztán azon a szörnyű napon anyu meghalt szívrohamban. Az orvosok nem értik, hiszen egészségesen élt, sokat volt a szabadban, nem idegeskedett sokat. Apával próbáltuk tovább vinni az éttermet, de így már nem ment, úgyhogy 2 éve végleg bezárta. Ekkor egy autószerelő műhelybe ment, ahol keveset keresett ugyan, de legalább dolgozott. Még ennek az évnek a telén találkozott először Bonitával. Bonnie – becenevén szólítva – igazán kedves nőnek tűnt már az első találkozáskor is, de a rokonszenvet mindkettőjük előtt titkoltam. Utálni akartam őt, utálni akartam azt a nőt, aki az anyámat akarja helyettesíteni!.... de nem tettem. Rájöttem, hogy neki egyáltalán nem ez a célja, és ezt senki se várja el. Úgyhogy egyre inkább összebarátkoztam vele, és nevelőanyám helyett inkább nővéremként tekintek rá. Szükségem van erre, hiszen régen se volt sok barátom, így meg főleg. De költözésünk óta ő is ideje nagy részét munkájának szenteli. Foltvarróként dolgozik, hiába volt otthon a munkahelye, így még több időt szánt rá. Naphosszat táskákat, népi viseletre hajazó, de mégis divatos ruhákat és ágyneműket varrt legtöbbször, amiket jó áron el tudott adni, sokszor megrendelésre készítette őket. Apámból karbantartó lett, a faluhoz közeli nagyvárosban egy autó összerakó üzemben. Elég sok volt a túlóra-lehetőség, úgyhogy ezzel általában élt is.

-          Bonnie, hazajöttem! – kiabáltam, amint beléptem a bejárati ajtón. Nem jött válasz. Ledobtam a táskámat, levettem a bakancsomat, és felmentem a szobámba. Ott találtam a nőt, éppen az ágyam mellett állt, és valamit ügyeskedni próbált.

-          Amanda! Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar hazaérsz! – kiáltotta meglepődve, és valamit a háta mögé akart elrejteni

-          Pedig nem is siettem annyira. No de mutassad csak, mit rejtegetsz ott! – vigyorogtam, és közelebb léptem

-          Ja.. ez csak egy kis ajándék neked.. mindjárt mutatom – motyogta, és a párnát most már teljesen belegyömöszölte a huzatba. Sötétkék és fekete anyagokból volt a külseje, és egy lómintás anyagból volt a közepe

-          Ez gyönyörű! Nagyon aranyos! Köszi, tényleg! – örvendeztem, és megöleltem a lányt

Kicsit meg volt illetődve. Nem is értettem, hiszen mindig olyan közvetlen, állandóan ajándékokat adott nekem – persze nem azért, hogy elfogadtassa velem, hogy ő lett az „új anyám” – és mindig szerényen fogadta, amikor én leptem meg valamivel. Még arra se tudta volna fogni a dolgot, hogy az első saját készítésű ajándékot adta nekem. Ha éppen nem volt megrendelése, akkor ruhákkal halmozott el, sokszor együtt terveztük meg, és együtt csodáltuk a végeredményt.

-          James ma előbb hazaér, összedobok valami vacsorát – mosolyogva lerakta az ágyamra a párnát, és kiment a szobámból.

A halk kattanás után, amikor megbizonyosodtam róla, hogy már távolabb van, a lovamról készült fényképre mosolyogtam, és halkan megkérdeztem tőle: „Ezt meg mi lelte?”

Kicsivel később hallottam, hogy apu hazaért. Kikapcsoltam a számítógépet, felkaptam a papucsomat, és leszaladtam hozzá a konyhába. Eléggé meglepett, amikor először egy szál rózsát nyomott a kezembe, és csak utána ölelt meg.

-          Hát ezt mire véljem? – vigyorogtam

-          A világ legcsodásabb kislányának.. illetve bocsánat, nagylányának muszáj néha meglepetést okozni, nem? – kérdezte, és próbálta előszedni a legártatlanabb arckifejezését

-          De, persze, nem gond. Szeretlek, apa – nevettem, és a vázába rajtam, amiben már Bonnie virága is pihent.

Leültünk az asztalhoz, és Bonita kihozta a vacsorát. Sült csirkét csinált, hozzá párolt rizst és kukoricasalátát, desszertnek pedig a kedvenc mogyorókrémes süteményemet készítette el. – Ezek terveznek valamit, már biztos vagyok benne- gondoltam magamban, de hamarosan be is igazolódott ez.

-          Drágám, mondod te, vagy mondjam én? – nézett Bonnie halvány mosollyal apámra

-          Mondom én. – pár másodpercnyi szünetet tartott – Hát… Amy… hamarosan kistestvéred fog születni – közölte a hírt, aztán megfogta leendő gyermeke anyjának a kezét, és összemosolyogtak

-          Ez most komoly? – kérdeztem elképedve. Mit ne mondjak, nem olyan arcot vágtam, mint aki repdes az örömtől.

A suliban mindig csak rossz dolgokat hallottam a kistesóktól. Állandóan ijesztgették a többi gyereket, hogy „Majd megszületik a kisebbik, és te már senkit se fogsz érdekelni”, meg „Olyan leszel majd, mintha a szolgájuk lennél”. Természetesen ekkor nagyon örültem, hogy egyke vagyok, hiszen nem kell senkinek se a szolgájává válnom, és nem veszi át senki se a helyemet. Nem kell senkivel se megosztanom a csokimat, a szobámat, a ruháimat, a házat, vagy éppen az apámat. De mégis be kellett látnom, hogy erre számítanom kellett volna. Lassan 3 éve, hogy együtt vannak, szerették egymást, viszonylag fiatalok voltak még, és amióta apámnak új munkahelye van, az anyagiak is helyreálltak. És így, hogy már 16 éves leszek, nekem is fel kell nőnöm.

-        Igen, szivem, komoly… Bonita terhes, május közepére várjuk a babát – erősített meg apám

-        G.. gratulálok – mondtam, és próbáltam bíztató mosolyt ereszteni feléjük, de az aggódó arckifejezésüket látva arra jutottam, hogy nem sikerült.